Sziasztok!
Itt az első fejezet. Köszönöm a pipát és a feliratkozókat.
Remélem tetszik a fejezet, ha igen, pipálj, komizz, iratkozz fel!
Üdvözlettel: Dorina Winsbell
_____________________________________________________________
Első fejezet
Veszélyes pillanatok
WILL IF YOU WANTED HONESTY THAT!S ALL YOU HAD TO SAY
2015.12.17.
Willow Darryl
ÉREZTEM AZ ÁRAMOT A TESTEMBEN, ahogy villám végig szaladt a bensőmből indulva, majd az ujjamból villámlás képében csapódott a levegőbe. A hatalom érzése magával ragadott, éreztem, hogy én irányítom az időjárást, hogy enyém a vihar. Éreztem, hogy én vagyok maga a vihar. Kezemet magasba tartottam, hogy máshová is csapásokat küldjek. Bal kezemen az ujjaimat erősen összeszorítottam, majd egyenként kinyitva körbefordultam, s mikor már az egész tenyerem nyitva volt, a bal karomat és a jobb karomat is magam alá irányítottam, hogy egy kicsit magasabbra tudjak jutni az égen. Mikor mát több száz méterre voltam a biztos talajtól, idegesen szelet idéztem a hajammal, mintha belőlem jött volna ez a nagy fuvallat, ami nem sokkal később szélviharrá változott.
Több és több por, és kosz repült velem együtt, mely sötétebbé rakta az egész hurrikánomat. A Nap királysága semmivé lett, próbáltam azt tenni vele, amit ő tett velem. A hülye vakítása engem is elpusztít, de nem gondolt arra, hogy én erősebb lettem az évek során. Arra, hogy nevelőapám naponta vert, és ez a elnyomott düh még mindig bennem lakozik. Láttam anyámat meghalni. Láttam, ahogyan az emberek körülöttem mind meghaltak, és egyetlen könnycsepp nélkül tűrtem mindenki elvesztését. Lehetetlennek tartották, hogy ezt az egészet egyszer végbe vigyem. De most mégis itt vagyok és vigyorogva figyelem, ahogyan a Nap és népe menekül.
Miért van az, hogy csak fény lehet jó, mikor igazából, én vagyok a jó, és én ki nem állhatom a fényt, én maga vagyok a sötét, a vihar. Most már én irányítom az időjárást, a Nap meg mehet a francba, én a Földdel vagyok. Én vagyok az, aki megmenti a Földet a teljes pusztulástól, a felrobbanástól, a túlnépesedéstől. A cunami, a hurrikán és az orbitális viharok mind én vagyok. Én, Willow Darryl, aki nem engedi, hogy az történjen, aminek nem kellene. Megállítom az életem árán is a Nap népét. Csak én, ismétlem én vagyok az, aki irányítani tudja a vihart, legyen az szitálás, esőzés, tornádó esetleg mind együtt. Az én irányításom alatt van és ameddig én élek, addig nem ezek fognak végezni a Földel.
Egy esőcsepp a szemembe hullik, mire meg rázom a fejem és a hajamból szél tört ki. Süvített a fülem, ahogy száguldottam az égen. Kezem ki tártam és élveztem, ahogy bele kap az erős széllökés, melyet én okoztam. Viharom nem volt más, mint a közeli temető száraz poraival megtömött levegő, melybe ha valaki beletéved nem tér ki élve. A sötét felhők eltakarták a Napot, ez engem lelkileg, s testileg feldobott, az erőm megnőtt. Minden közeli fát, házat és egyéb más dolgot elégettem. Nem tudtam az erőmet uralni, elvesztettem a hatalmamat. De élveztem ahogy a felgyülemlett erő kitör a testemből és magával viszi testem egy részét - belsőleg megfosztottak. Megfosztottak az emberi érzésemtől, nem éreztem mást csak ürességet, s a vágyat hogy elpusztítsam a Napot. Meg kell tegyem, mielőtt végez a Föld népével és azt nem akarom. Elődöm már végzett Mars-al, elvesztett józan gondolkodását és kisüttette a bolygó magját, miközben egybe vált a Nappal. Én nem akarom így végezni, meg akarom menteni a Földet. Hiszen élnek rajta élőlények, emberek akik azért élnek, hogy majd természetes úton meghalhassanak.
A sötét felhők mögül kitűnt egy halovány fény, mely azonnal a szemebe talált, s megégette azt. Sziszegve a szememhez kaptam, miközben lefelé zuhantam a temető kertjébe. Elvesztettem az erőmet, bal szemere levakultam - habár csak holnapig, hála a gyorsan gyógyuló szervezetemnek. A felhők szét széledtek, a Nap felbukkanni készült. Kezemmel pajzsot formáltam, de egy szempillantás alatt széttörte és a villám szilánkjai az áramvonalas testembe fúródott. Ordítottam, nem bírtam a fájdalmat. A térdemre hullottam és fejem lehajtottam. Hagytam hogy a Nap kiszívja a még maradék erőmet is. Ezt a csatát elvesztettem, de háborút még nem. A Nap ereje felemelt, beragyogta az egész testemet, úgy éreztem felrobbanok. Végtagjaim elernyedtek, szempilláim ólom súlyként hullottak a szememre, mint ahogyan édesanyám lehúzta régen a redőnyöket. Testileg kimerített, elvette a maradék erőmet, de holnap újult erővel küzdök majd az emberiségért. Szellemileg feltöltöttem, mint a mobiltelefonok aksija egy óra alatt. Testem már nem akart küzdeni, de az agyam mér harcolt volna. Éreztem itt a vég és mikor már tényleg azt hittem ennél rossza nem történhet, a Nap elengedett mágikus sugarával. Megint zuhantam a temető felé, egy újonnan kiásott sír felé.
Éreztem, hogy a becsapódás sok darabra töri és zúzza a koponyámat, amint beverődik a sír oldalába. A koponyám hátsó része betört, majd a törés helyén vér szivárgott ki, éreztem, ahogyan a tarkómon végig folyt, majd a hátamon, be a pólóm alá. A rosszullét nem kerülgetett, mégis gyengébb voltam, mint az előbb. A vihar picit csendesedett, majd, mikor megpróbáltam felülni, a megmaradt haragomat küldtem a világra. Aki azt hitte, hogy vége, korántsem volt igaza. Még csak most kezdődött el igazán, mikor az irányító, én, megsérült, s elájult.
Általában sötétség fogad, mikor az elmém menekül, most sem volt másképp, csak, valahogyan mégis láttam a külvilágot, a vihar közepéről, mintha ott lennék benne. Láttam, hogy egy alak mászkálja körbe a sírt, melyben a testem hevert. Két kör után megáll, majd lehajolva felkapja azt, s berohan vele az épületbe.
Több és több por, és kosz repült velem együtt, mely sötétebbé rakta az egész hurrikánomat. A Nap királysága semmivé lett, próbáltam azt tenni vele, amit ő tett velem. A hülye vakítása engem is elpusztít, de nem gondolt arra, hogy én erősebb lettem az évek során. Arra, hogy nevelőapám naponta vert, és ez a elnyomott düh még mindig bennem lakozik. Láttam anyámat meghalni. Láttam, ahogyan az emberek körülöttem mind meghaltak, és egyetlen könnycsepp nélkül tűrtem mindenki elvesztését. Lehetetlennek tartották, hogy ezt az egészet egyszer végbe vigyem. De most mégis itt vagyok és vigyorogva figyelem, ahogyan a Nap és népe menekül.
Miért van az, hogy csak fény lehet jó, mikor igazából, én vagyok a jó, és én ki nem állhatom a fényt, én maga vagyok a sötét, a vihar. Most már én irányítom az időjárást, a Nap meg mehet a francba, én a Földdel vagyok. Én vagyok az, aki megmenti a Földet a teljes pusztulástól, a felrobbanástól, a túlnépesedéstől. A cunami, a hurrikán és az orbitális viharok mind én vagyok. Én, Willow Darryl, aki nem engedi, hogy az történjen, aminek nem kellene. Megállítom az életem árán is a Nap népét. Csak én, ismétlem én vagyok az, aki irányítani tudja a vihart, legyen az szitálás, esőzés, tornádó esetleg mind együtt. Az én irányításom alatt van és ameddig én élek, addig nem ezek fognak végezni a Földel.
Egy esőcsepp a szemembe hullik, mire meg rázom a fejem és a hajamból szél tört ki. Süvített a fülem, ahogy száguldottam az égen. Kezem ki tártam és élveztem, ahogy bele kap az erős széllökés, melyet én okoztam. Viharom nem volt más, mint a közeli temető száraz poraival megtömött levegő, melybe ha valaki beletéved nem tér ki élve. A sötét felhők eltakarták a Napot, ez engem lelkileg, s testileg feldobott, az erőm megnőtt. Minden közeli fát, házat és egyéb más dolgot elégettem. Nem tudtam az erőmet uralni, elvesztettem a hatalmamat. De élveztem ahogy a felgyülemlett erő kitör a testemből és magával viszi testem egy részét - belsőleg megfosztottak. Megfosztottak az emberi érzésemtől, nem éreztem mást csak ürességet, s a vágyat hogy elpusztítsam a Napot. Meg kell tegyem, mielőtt végez a Föld népével és azt nem akarom. Elődöm már végzett Mars-al, elvesztett józan gondolkodását és kisüttette a bolygó magját, miközben egybe vált a Nappal. Én nem akarom így végezni, meg akarom menteni a Földet. Hiszen élnek rajta élőlények, emberek akik azért élnek, hogy majd természetes úton meghalhassanak. Éreztem, hogy a becsapódás sok darabra töri és zúzza a koponyámat, amint beverődik a sír oldalába. A koponyám hátsó része betört, majd a törés helyén vér szivárgott ki, éreztem, ahogyan a tarkómon végig folyt, majd a hátamon, be a pólóm alá. A rosszullét nem kerülgetett, mégis gyengébb voltam, mint az előbb. A vihar picit csendesedett, majd, mikor megpróbáltam felülni, a megmaradt haragomat küldtem a világra. Aki azt hitte, hogy vége, korántsem volt igaza. Még csak most kezdődött el igazán, mikor az irányító, én, megsérült, s elájult.
Általában sötétség fogad, mikor az elmém menekül, most sem volt másképp, csak, valahogyan mégis láttam a külvilágot, a vihar közepéről, mintha ott lennék benne. Láttam, hogy egy alak mászkálja körbe a sírt, melyben a testem hevert. Két kör után megáll, majd lehajolva felkapja azt, s berohan vele az épületbe.
